Kedves Olvasóm, Neked is, mint mindenkinek ismerős lehet a mondat: „Ép testben ép lélek”.  Viszont abba kevesen gondolnak bele, hogy ennek bizony a fordítottja is épp annyira igaz. A lelki problémák, az elnyomott érzelmek, a meg nem oldott konfliktusok, az át nem élt gyász egy szintet elérve, pszichoszomatikus tüneteket kiváltva, megbetegíthetik a testet! Gondolj csak bele: ha a szemetet folyton a szőnyeg alá söpröd, akkor az a szőnyeg előbb-utóbb elkezd bűzleni, rohadni…

„Majd holnap megbeszéljük…” „Minden rendben…” „Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok…” „Ahogy akarod…” Ismerős? Hány és hány ilyen mondatot hallunk naponta párunktól, barátainktól, családtagjainkról, közben pedig lehetséges, hogy ezek az emberek  a saját poklukat élik meg… Egy ideig valóban egyszerűbbnek tűnik ráhagyni a másikra és nem beszélni arról, ami bánt - ezzel elkerülve a konfliktust. De vajon belegondolunk-e abba, hogy ez hosszú távon hova vezet? Sajnos nagy eséllyel szakításhoz, megcsaláshoz, elhidegüléshez, majd pedig akár gyomorfekélyhez, hátfájáshoz, pánikbetegséghez, és még sorolhatnám… És akkora válság alakul ki, hogy sokszor már csak a pszichiáter tud segíteni. Ki vágyik erre? - Senki. Ennek ellenére mégis hiányzik az egyenes kommunikáció, a felelősségvállalás. Manipulatív játszmák és színészkedések sorozatát adjuk elő, nap mint nap, olyan emberekkel szemben, akik elvileg fontosak nekünk… Akiket szeretünk, és nem akarunk elveszíteni…

Felmerülhet most Benned is a kérdés - épp ahogy bennem oly sokszor felmerült életem folyamán: miért történik mindez, milyen okra vezethető vissza? Természetesen sok minden közrejátszik ebben a történetben, de ha egy szóval meg szeretnénk indikolni, akkor én ezt választanám: gyávaság. A gyávaság összekapcsolható sok mindennel: félelemmel, alacsony érzelmi intelligenciával, agresszivitással, nem megfelelő konfliktuskezeléssel, még az empátiával és a szeretettel is… De a fő ok a gyávaság!

Rettegünk a fájdalomtól, a szomorúság érzésének átélésétől, a veszteségtől… Sokkal inkább a szőnyeg alá söpörjük, elnyomjuk az érzést, majd pedig jó mélyre betemetjük. Ekkor jön képbe egyeseknél a mértéktelen pasizás / csajozás, alkoholizálás, drogozás, „érzelmi evés”, valamint a facebook pörgetése… Attól függ, ki mivel kompenzál, ki mivel nyomja el magában a fájdalmat, és próbál endorfint szerezni valahonnan magának. De ha a dolgok mélyére ásunk, akkor kiderül, hogy ez mind csak figyelemelterelés. Az érzelem attól még ott lapul mélyen, és bizony évek múltán megbetegítheti a testet. Az ilyen emberek folyton ismétlik ezt a fajta passzív konfliktuskezelést, így az évek folytán felhalmozzák a szemetet a szőnyeg alatt… Ekkor jön – amennyiben genetikai hajlammal is rendelkezik az illető - a pánikbetegség, a szívprobléma, magas vérnyomás, hátfájás, alvászavar, ne adj’ Isten rák…

Ha jobban bele gondolunk, miért is nem merünk szembe nézni a fájdalommal? Hiszen ha nem lenne fájdalom és szomorúság, akkor aligha tudnánk értékelni az örömöt és boldogságot. Sem Te sem én nem vagyunk Istenek. Gyenge, halandó (igen, egyszer meg is halunk) emberek vagyunk. Érnek minket jó és rossz dolgok egyaránt, és ezt ne szégyelljük! Ne akarjunk robotok lenni, és pszichopaták se! Merjük kimondani, hogy fáj! Még férfiként is! Ne akarjunk Istent játszani! Nézzünk szembe a fájdalommal, merjünk sírni, és aztán örüljünk a jó dolgoknak! Merjünk segítséget kérni a változáshoz! Mert ha nem ismerjük fel időben a változtatás szükségességét, akkor kialakul a válság… Változtatni pedig csak olyan ember tud, aki megfelelő önképpel rendelkezik. Aki nem megfelelő önképpel rendelkezik, az vagy hagyja magát elnyomni, vagy pedig nem is vesz tudomást azokról az információkról, történésekről, amelyek nem passzolnak a ferde önképébe. Először magunkban kell helyre rakni a dolgokat, hogy aztán a kapcsolatainkban is javulást érjünk el.

Eszembe jutott erről egy hölgy, aki folyton párkapcsolati problémákkal küzd – különböző partnerekkel. Egyre inkább feltűnt az évek folytán, hogy ugyanolyan típusú, stílusú, jellemű férfiakkal kezd, és ő maga is ugyanolyan évek óta. Itt azt a kérdés teszem fel: Ha folyton ugyanarról a bokorról szedi a málnát, és semmit nem változtat, akkor hogyan alakulhatna másképp vége?

Véleményem szerint egy másik lényeges dolog az, hogy ettegünk attól is, hogy merjünk beszélni párunknak, családtagunknak, kollegáinknak, barátainknak arról, ha valami bánt, ha valamiben nem értünk egyet, ha valamin változtatni szeretnénk. Végső soron ez is a gyávaság egyik megnyilvánulása. Ahelyett, hogy elmondanánk érzéseinket és igényeinket, elnyomjuk magunkban, ráhagyjuk a másikra, aztán egy idő után robban a bomba, betelik a poh - Kinek melyik hasonlat tetszik. Persze értem én, hogy félünk a veszekedéstől, a másik megbántásától, netán elvesztésétől, bennem is lejátszódnak hasonló érzések. De vajon mi van akkor, ha nem várjuk meg a bomba robbanását? Ha nem várjuk meg az anyázást és üvöltést? Ha erőszakmentes kommunikációval beszélünk az érzéseinkről, és konkrét kérést intézünk a másik személy felé, anélkül, hogy minősítenénk? Nincs abban semmi rossz, hogy valamiről más a véleményünk, vagy hogy valami rossz érzést váltott ki belőlünk. Nem is kell ezt az érzést megmagyarázni. Az emocionális –érzelmi- világ nem összetévesztendő a racionálissal – ésszerűvel! Neked, nekem, mindenkinek joga van megbántottnak, szomorúnak, vidámnak éreznie magát, anélkül, hogy meg kellene magyaráznia. Merjünk felelősséget vállalni ezért! Önmagunkért!
A különbség mindössze abban rejlik, ahogyan ezt a másik felé kommunikáljuk. Az erőszakmentes kommunikáció lépései (kissé mesterkélten) a következőek:

  1. Fogalmazzuk meg erőszakmentesen a konkrét történést, mely rossz érzést váltott ki belőlünk!
  2. Fogalmazzuk meg  az emiatt kiváltott érzelmet,
  3. Fogalmazzuk meg a másik ember felé, ezzel kapcsolatosan támasztott igényeinket,
  4. Fogalmazzuk meg konkrét kérésünket a másik felé, nem minősítve őt!

Mennyivel jobban hangzik ahelyett, hogy „Elegem van má’ abból is, hogy sose viszed le a szemetet, te lusta disznó!”, az, hogy „Kicsim, az elmúlt napokban minden este én vittem le a szemetet. Egy kicsit szomorú és dühös lettem emiatt. Jól esne, ha te is figyelnél erre. Megkérhetlek, hogy ma te vidd le?”.

Ha ilyen módon megpróbáljuk átfogalmazzuk a mondandónkat (miután lenyugodtunk), garantálom, hogy elkerülhető a veszekedés. De jól figyelj! Mint ahogy Neked is, minden embernek – így a párodnak is – joga van az önálló, akár a Tiéddel ellentétes véleményhez. Hogyan várhatnád el azt, hogy ő elfogadja a Te véleményedet, érzéseidet, ha Te nem fogadod el az övéit? Ez az asszertív gondolkodás: oly módon érvényesíteni és kifejezésre juttatni a saját érdekeinket, érzéseinket, hogy elfogadjuk a másikét is.
Ne legyünk hát agresszívak, manipulatívak, vagy passzívak! Legyünk asszertívak!

Kedves Olvasóm! Ne várd meg, amíg az elnyomott érzéseid, át nem élt fájdalmad megbetegít! Merd kimondani, amit érzel! Merd átélni az érzéseidet! Ne menekülj Önmagadtól! Merj rálépni egy új, eddig ismeretlen útra! Változtatni! Mert ép testben ép lélek… vagy fordítva? :-)

Csatlakozz közösségemhez, like-old facebook oldalamat: www.facebook.com/nagydavidcoach
További érdekes tartalmakért ajánlom olvasásra weboldalamat:
www.legyelboldog.hu

És ne feledd: A megoldás Benned van!

Nagy Dávid
Life Coach - Személyi életvezetési fejlesztő
www.legyelboldog.hu
www.facebook.com/nagydavidcoach